Már régen írtam ilyen nehezen cikket.
Nem beszélek zöldségeket, ennek igazolására ide másolom az egyik eldobott változat elejét.
„Kutyák, hát örökké akartok élni…?”
…mondta Alexandrosz, akitől a csatamezőn egy haldokló katonája vizet kért.
Éveken át a nagyság egyfajta furcsa szinonimájaként gondoltam erre a történetre.
Időközben ilyen alapos emberré váltam, (sajnos), gondoltam, jobb utána nézni, (kár volt): I. Frigyes Vilmos porosz király kiáltotta a hátráló gránátosainak… hát… Frigyes Vilmos kit érdekel…
Közelítsük más felől…”
Azt is ide másolom.
„Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,”
Homérosszal vagy Nagy Sándorral szerettem volna megmutatni a magasztosságát annak a küzdelemnek, ami egy nagyra hivatott emberben dúl, és amit erről a küzdelemről gondolok.
Nem sikerült.
Egy harmadik változatban megírtam előre, milyen címeket adnak majd az Undokok, amikor Milák Kristóf bronzérmes lesz a párizsi olimpia 200 méteres pillangó döntőjében.
Azt is kidobtam.
Szóval, nem találtam a szót, kerestem a megfelelő hangot…
… pedig lehet, elég a legegyszerűbb szavakkal elmondani, hogy számomra az egész párizsi olimpia legfontosabb része ez a háromszor két perc, amíg Milák Kristóf úszik: elmondhatatlanul drukkolok érte, hogy nyerjen, s fagyassza az arcára a mosolyt minden kétkedőnek, minden nagyokosnak, minden ellendrukkernek, minden negatívnak, minden visszahúzónak, mindenkinek, aki kioktatja a másikat, hogyan kell élni, lélegezni, mindenkinek, aki jobban tudja nálad a te életed, hogy mi zajlik benned, aki előírja, mi a helyes viselkedés és mi nem, mit kellene gondolnod, érezned és mit nem; kimondhatatlanul szeretném, ha megértenénk végre, hogy nincs jogunk az állandó ítélkezésre.
Milák Kristóf pedig mégiscsak magasztos lehetőséget kapott a Sorstól: ma este Párizsban pontosan 1 perc 52 másodperce van rá, hogy megváltsa önmagát.
